Szóval az a vélemény rólam hogy "hurráoptimista" vagyok. Ühüm. Nem veszem észre a világ kegyetlenségét és brutalitását, vakon bízom abban hogy jó lesz ami most rossz, hogy az élet színes-mézes nyalóka. Homokba dugom a fejem ahelyett hogy hatékonyan célratörően és kérlelhetetlenül a problémák megoldásán fáradoznék. Így lenne? Elszámoltam magamban tízig   százmillióig nagy levegőket véve és nagyon igyekeztem nem kocsis módjára káromkodni. Ugyan kit érdekel kategóriás poszt ez, de azért elmondom, hogy Küzdök. Minden áldott nap, kíméletlenül magammal. Megoldom a napi problémákat, egy szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezve cipelem a terheket, sosem ráztam le magamról semmit. Ez most a túlélés ideje, az erőgyűjtésé. Mert nem vagyok hajlandó feladni. Ha össze is roskadok, elbújok és összekanalazom a szilánkjaimat a földről. Most ennyi telik. Minden napomat teljessé teszem, alkotok, dolgozom, vigasz és öröm tudok lenni még mindig. Elrejtem a fájdalmat, majd eljön az idő mikor lesz időm és erőm elrendezni az életem, helyretenni magam. Nem várok semmire és senkire. Nem. Ez így ilyenformán nem igaz. Mostanában egyre többször vágyom az érintésre. Egy ölelésre vagy bármire. Gyengülök, de ugyan ki erős folyamatosan, szüntelenül? Ki az aki nem fárad el, aki nem magányosodik el néha? Körülöttem folyamatosan meghalnak az emberek. Aki él az is meg akar halni. Én nem akarom feladni, ha menekülnék is, mindig maradok. Senkinek nincs joga elítélni. Nincsenek termékeny jó napjaim elég régóta, de örökké nem eshet, igaz? Fujj már megint ez az optimizmus, ha?