Fanyar viccei vannak az emberi testnek, én valahogy nem tudom értékelni. Mostanában mondjuk annyi humorom van mint egy fonnyadó kaktusznak. Már az elmúlt két hónapban is annyit bőgtem önhibámon kívül és természetesen teljességgel véletlenül, hogy gyakorlatilag az egész délpesti körzetben hiánycikk lett a papírzsepi. Az orrom és méltóságom védendő egy textilpelus alaptúlélési felszerelésként mindig nálam van. Magányos vagyok. Haha milyen szép szó ez. Magány. Most épp azért jobban mint máskor, mert menstruálok. Persze nekem nem nagyon kell nyomós indok hogy nevetséges csukladozó hangok közepette ríjjam hogy mennyire fáj a világ. Teljesen elmebeteg lettem a gondolattól hogy esetleg terhes lehetek, erre tessék most gyászolok, mint most utóbb kiderült gyakorlatilag csak egy félelmet. Persze hogy akarok még egy kölköt aki majd szívem legmélyebb bugyraiba fészkelve magát kiszipolyozza az életemet. Mert ugyan ki más szeretné az ember lányát mint a saját ivadéka? A férfiak? Ugyan! Önzőek, lelketlen, érzéketlen szex- és kajagépek. Képtelenek saját magukon kívül bármi mást is észlelni. Undokak, bunkók, büdösek, hazudnak, és a legkisebb teher alatt összeroppannak. Persze vannak kivételek, vagyis egy kivétel van. Talán kettő vagy három is, de a többi legjobb szívvel is határeset. Félreértés ne essék én sem vagyok a megtestesült Aphrodité, de mostanában egyszerűen eljutottam arra a pontra, hogy pasisan önző és szexhajhász kezdek lenni, így feljogosítva érzem magam a bírálatra. Meg tudom érteni őket, természetesen én mindenkit megértek, én mindenkinek segítek, én mindenkit szeretek, mert egy nyavalyás irgalmas szamaritánus vagyok, és megtisztelve is érzem magam , meg roppant fontosnak, hogy lépten- nyomon kihasználnak. Azon gondolkodtam rabszolgasorsom kellős közepén a mosogatás és WC suvickolás közepette, hogy mekkora szükségem lenne egy kis váliumra, és hogy megéri a sok fáradtság és pénz a heroin mámoráért, vagy már nem is divat drogosnak lenni? Maradok a hétköznapi alkoholizmusnál, holott a májam fél éve lengeti a fehér zászlót, sárga színt festve a szemem és bőröm ex-fehérjére. Most erre mit mondjak ? Színvak vagyok, nem értem mit akar ezzel jelezni. Arra ébredtem ma reggel is, hogy minden normális emberi napi tevékenység elveszi az időt a piálástól. Nem mintha annyit innék, sőt szinte semmit, de van rá némi esély hogy bölcs dolog lenne elkezdeni, mielőtt gumiszobatöltelék lenne belőlem. Persze gondolatban már ezerféleképpen megöngyilkoltam magam, de egyik sem volt olyan vicces mint itt szenvedni ebben a beteges valóságban ami az életem. Anyám megmondta a tutit. Mikor még csak annyira volt fejlett a tudatom mint egy plankton. Én azért születtem meg, engem azért szült meg, hogy végezzem a házimunkát és neveljem a tesóimat, mert ő azt utálja csinálni. Egyem a kis cuki szeplős- piros pofikáját. Így megpecsételni a sorsomat! Hallatlan figyelmesség, nemdebár? Mert konkrétan rabszolga voltam egész életemben. Persze nincsen azzal semmi baj, ha az embernek nem lázadozik a szíve, ha az ember nem remél, ha nem is akar élni. De hiába hajszolom életem szerelmét eszméletlenül tehetségesen rejtőzködik, és még gyorsabban fut. Ilyen az én szerencsém. Persze. Nyilván. Most miért vagyok ilyen igényes? Hiszen ha az ember nem akar semmit, a legapróbb apróságok is milliókarátos gyémántként csillognak. Jaja. Tudom én az okosságot. Tök szerelmes vagyok úgyamúgy. Csak tartok tőle hogy nem a megfelelő személybe. És most még újabb gyerekem se lesz. Szép az élet? Gonosz, kegyetlen kis görcs, agyon kellene csapni egy varacskos disznó bűzlő, háromnapos hullájával. Mégis mit szeretek rajta annyira, fel nem foghatom. Van egy olyan érzésem hogy hivatalosan is megőrültem. Teljesen nem normális hogy szeretnék nő lenni. Néha elgyengülni, sokat alkotni, gondoskodni, szeretni, babusgatva lenni, vagy kioktatva, minden éjjel szeretkezni, elmenni olykor táncolni és éjjel spiccesen, vidáman visszalopózni a lakásba, vagy csak ülni esténként és nézni egymást lélekcsordultig, együtt főzni, és kritizálni a másik zenei ízlését, eltűrni és vágyni egymás lényét. Összebújással indulni egy napnak, és csókkal elköszönni tőle. Bizonyságot érezni még az esős szürke hétköznapokon is, és a problémáktól szaggatott években is egymásba menekülni, nem szanaszét. Egyszóval megosztani az életet egy férfival FÉRFIVAL. Gyerekes, buta vágyak. Már a játszótéri bolhás, göthös korcs is átvonszolja magát az utca túloldalára ha az útjába akadok. Ugyan kinek kellene az a roncs ami lettem? 27 évesen 57 éves klimaxos házsártos vén banyának érzem magam. Öreg és rugalmatlan vagyok én már ehhez az élethez. Azt mondtam már hogy nem fogok kilenc hónap múlva kisbabát ringatni? Persze jelenlegi kilátástalan helyzetemben max az unikumos üveget ringathatom. Itt fogok megrohadni a pokol nyálkás hányásszagú fertőjében, miközben a fiam seggét emelem hogy fent tudjam tartani a fényben, hogy legalább neki legyen viszonylag boldog élete. Megteszem ami tőlem telik. A fuldoklás közepette, miközben a tüdőm megtelik vízzel, és azt próbálom meg kipréselni magamból valahogy, és levegőhöz juttatni zsibbadó agyamat, már egyszerűen nem jut mód segítségért kiáltani. Meg milyen az már odaállni szívszerelmem elé és azt mondani neki, helló segítenél nemmeghalni? Milyen gyenge duma már ez? Mi vagyok én, puding? Mintha tán nem tudnám egyedül lecsavarni a meggybefőtt tetejét, vagy elintézni a hivatali dolgokat, vagy gyertyát gyújtani áramszünet idején, hazacipelni az 5 tonnás motyót a boltból, vagy balhézni a kábeles fiúval hogy nem jó a rendszer, tessék szíves megcsinálni, vagy felnevelni egy fiút, aki letaglózó döbbenetet képes kiváltani belőlem az olyan kérdésekkel, hogy miért áll a fütyülő reggel. Milyen az már azt kérni valakitől hogy öleljen meg? Hogy azt kérni valakitől hogy szeressen, mikor nyilvánvalóan képtelen rá? Milyen már elgyengülni mikor másom sincs csak az erőm? Kitartó vagyok, szívós, önfeláldozó, egy félresikerült rohadt mártír, aki mosolynak álcázott vicsorgással áll a nagyközönség elé, mert elhiszi azt a hülyeséget hogy valaki tán beleszeret a vigyorába. Meg azt hogy nevetve minden könnyebb. Kínszenvedés minden nap és a báj ami eddig jellemzett, nagyképű gonosz szúrkálódásba megy lassan át, annyira utálom azt ami vagyok. Már azt is bántom akit pedig nagyon szeretek. Szeretnék. Ha hagyná. Istenem! Nem kapok levegőt. De ki a francot érdekel az én süppedős nyomorom? Még engem se nagyon kellene. Megint vágyom a titkos menedékemre, az élőhalott jelmezre, a kis burkomra, melyben nem érzek semmit. Vagyis de. Azt érzem, hogy jó egyedül. Hogy megy egyedül. Hogy nem fájnak a csapások, a sértések, a pofonok. A semmi tán nem is olyan rossz, bár betegesen rettegek tőle hogy újra odajutok. Mindenesetre jó úton haladok. Nemrég megátkoztak. Hogy legyek egész életemre boldogtalan. Az vagyok, gratulálok ez parádés siker. Értéktelen, jelentéktelen, szerethetetlen rom lettem. Mikor? Hogyan? Szembeköpném a tükörképem de túlságosan lusta vagyok, mert azt is nekem kellene lesuvickolni. Bár a magányt tudnám olyan hatékonyan eltüntetni a szívemről, mint a mocskot a padlóról. Ja végül is nincs elég bajom amúgy is most még dagonyázom az önsajnálatban is. Valaki adjon már két egyforma kijózanító atyai pofont vagy inkább öleljen meg jó szorosan, és mondja azt hogy minden rendben lesz. ááá a pofon jobb.
