Ha egyedül vagyok, bezárkózom. Itthon a házba, munkahelyen az irodába. Imádok egyedül lenni. De közben pedig olyan érzésem van hogy figyel valaki. Már megtanultam önfeledten viselkedni ha egyedül vagyok, nem pedig görcsölni és moderálni magam, mert ki tudja ki leskelődik. Először azt hittem azért van ilyen érzésem, mert nem akarok egyedül lenni, olyan nagyon vágyom valaki társaságára hogy azt is hiszem hogy ott van valaki. Attól tartok senki sem figyel engem mikor egyedül vagyok. Talán csak a magány. Várja hogy mikor veszítem el a lelkesedésem az egyedüllét iránt hogy lecsaphasson. Leteríthessen. Vagy a saját mélyen bennem bujkáló tetszhalott tébolyom az. Ha nem hajnalban megyek dolgozni, mikor még mindenki alszik, akkor táncolva indítom a napot. Fellelkesítem magam, hogy a munka ne gyötörjön meg annyira. Nem tudom mi a magány. De tudom mi a szabadság. Azt hiszem azt jelenti igazán szabadnak lenni, hogy táncolsz (pedig béna vagy) és énekelsz (pedig hamis vagy) teljes extázisban, lényed teljes derűjével és lenületével, mit sem törődve azzal hogy ki néz teljesen elmeháborodottnak. A magány, az őrület vagy a szomszéd vagy Ő egy korábban hazatévedt/váratlanul beugrott szeretted.