Azt mondják, hogy minden kérdésre, mely megfogalmazódik bennünk, megkapjuk a választ is. Minden egyes kérdésre. Mindre. Előbb vagy utóbb. Eddigi tapasztalatom szerint ez így van. Mostanára a tétova, halovány kérdések megfogalmazódtak bennem.

Fuldoklom itt ahol vagyok, nem vagyok boldog, boldog pillanataim se nagyon vannak már. Menekülési kényszer az én gumiszobám. Mások terheit is cipelem, holott a sajátjaim súlya alatt is reped már a csont. Próbálgatom a szárnyaimat, feszegetem a korlátaimat. Az eszemről nem tudomást véve igyekszem a szív diktálta szabadság, az ösztön hajtotta meglepő tapasztalás tisztaságát elérni. 

A kérdések, melyek kattognak bennem állandó fejfájást okozva: 

Lehet- e két embert ugyanazon szerelemmel szeretni? Igaz- e vajon az a szerelem, vagy csak hamis lufi? Talán a szerelem utáni vágy csupán? Vagy a magánytól való rettegés? Vagy a szenvedésből való kétségbeesett menekülés? És életben tarthat- e egy kapcsolatot a szex? Változatos, izgalmas, szenvedélyes, finom, vibráló, olykor durva és brutális, olykor szerelmes és gyengéd, lassú és játékos. De akkor is csak testi vágy. Miért erősebb kötelék a fájdalom mint a törődés? Miért húzok ahhoz aki bánt? Miért húzok ahhoz aki nem vesz rólam tudomást? Hogyan kell a türelmet gyakorolni? Hogyan kell várni? Mennyi áldozatot kell hozni az álmainkért? Mennyi az elég, és mennyi a kötelező? És honnan tudom hogy megfelelő-e az áldozat? És mikor kell a megalkuvás mellett dönteni? Mikor kell elengedni az álmokat? Hol van az a pont ahol az álmokba való kapaszkodás már visszahúz és nem magával ragad, mikor legyengít és nem erősít? 

Most csak figyelem magam. Én vagyok a válasz. Csak kicsit káoszos és zűrzavaros, túl színes és túl fájdalmas betekinteni.