3 nappal korábban

Nyugodt vagyok, csöndes. Elfáradtam, minden porcikám sajog. De ahogy végignézek a szobákon, visszatükröződik rajtam a tiszta csillogás. Egy pillanatra láttam a fényt a szememben, egy tompa, de határozottan észlelhető ragyogást. Nem emlékszem mikor volt utoljára ilyen, 

Kerülgetett már engem ez a béke. A legnagyobb harcok után puha karjaiba vont, de elmenekültem tőle. Újra és újra. Azt hittem, ha éberségem lankad, ha pihenni, kókadni lát az élet, akkor rám zúdítja hirtelen minden keservét, és felkészületlenül ér a támadás. Azt hittem akkor védtelen leszek fájdalmával szemben. Nem érzem magam gyengének. Bármivel és bárkivel elbánok, nem hagy el az erőm, csak pihen velem és duzzad. 

Veszélyes érzések sorakoznak bennem. Mind helyet követel magának. Oly természetes befogadni azokat. Félelmetes, mégis könnyű. 

Annyi mindent elveszítettem ezen a héten. A szeretőm, a barátom, a biztonságot, a menedéket, az álmaim, az emberségem, a hitem, a színeim, a mosolyom. Minden megkérdőjeleződik amiben eddig hittem. Talán létezik az a hely, melyet otthonnak neveznek, talán létezik bennem az a nő, aki képes boldoggá tenni egy férfit. Talán azokat apró rebbenések, melyeket eddig a boldogságnak hittem nyújthatóak, állandósíthatóak. Talán van odakint valaki, akinek kell az ami vagyok. Aki része lehet az otthonomnak, a családomnak. Alapkő, nevetés, szerelem, megnyugodott hétköznap, állandóság, bizonyság, erő, elmozdulás, összeolvadás. Talán eddig azért nem kaptam meg, mert nem érdemeltem meg. A sors óvott egy végzetes hibától. Én mindenkit elmartam magamtól, annyira rettegtem a sérüléstől, hogy a legszorosabb köteléket is eltéptem. 

Jól vagyok. És nem fázom. Reggel óta nem. Se kívül, se belül. Ijesztő a változás, talán nem tudom végigcsinálni, , de megpróbálom elfogadni amit kapok, és nem kihajítani az első kukába. 

Érzem a súlyát az életemnek, de hordozhatóvá szelídült. Még mindig nem érzem hogy fel szeretnék ébredni holnap reggel, de bujkál már bennem valamiféle kíváncsiság.

Ma 

Karácsony nálunk. Balhék, önzések, sértődések, alkohol. Nem bírom. Az egy dolog hogy istentelenül fáradt vagyok, és már az összes könnyem kibőgtem. Az meg egy másik hogy jelen pillanatban fogalmam sincs hogy bírom ki az idei évet. Dolgozni akarok menni. Vagy csak elmenni itthonról valahová, és csak elsején hazajönni. Csak nincs hova mennem. Ennyire érzelemszegény környezetet nem látott még senki. Mutogatni kellene ezeket valami cirkuszban. Volt bennem némi remény hogy legalább karácsonykor, de nem jött össze.  Oda a derű, oda a nyugalom, annyira fáj, olyan nagyon fáj, hogy szinte le vagyok bénulva. Nem tudok enni, aludni, lélegezni is nehéz. Minden egyes levegővétel után remélem, hogy a következő már nem fog menni. 

Most ebben a szent percben jött el az ideje hogy megalkudjak. Elég volt. Inkább szembeköpöm magam minden reggel, de ebbe én belepusztulok. El kell menjek innen. 

Most még egyben tart a feladat, hogy gondoskodjak a gyermekről, de mi lesz két nap múlva, mikor az apjánál tölti a kötelező időt? El kell tűnjek innen.