Felébredek reggel, és egy pillanatra nem tudom hol vagyok. Körülnézek, az enyhe fény is bántja a szemem. Valaki hiányzik mellőlem. Egyedül fekszem az ágyban. Azért ismerősek a színek, a formák, az illatok, a hangok, mert ez az én szobám. Az én ágyam. Percekbe telik felfognom, hogy nem ott vagyok ahol hittem. Igen. Veled kellett volna mennem hajnalban, melletted ébredni, és annyira az lett volna a helyes, a törvényszerű, a SZÜKSÉGSZERŰ, hogy egész öntudatlan állapotomban azt hittem így is történt. Azt kérdezted, hogy nem fogjuk e megbánni holnap, hogy nem együtt megyünk el. Akkor már azt válaszoltam, hogy dehogynem. És így is van. Nehezen mentem el tőled és Te nehezen engedtél el. Úgy tűnik ennyivel kell beérnem most.