A napi kihívások gond nélkül teljesítve eddig. Nem mondom hogy sosem csaltam. Hazugság lenne. Haláltusás napjaimon pillekönnyű harcokat vívtam. Olyan dinnyét enni csoki helyett típusúakat. Ma először elbuktam. Mai napi kihívás : nem kimondani a nevét. Khm. Hazudhatnám hogy sikerült. Azt kellene. Nem megy. Mivel éjjelente még mindig álmatlanul vergődöm, sírok, szenvedek, félek, hiányolok, így napközben meg-megesik hogy csak úgy elszundítok. (ez melóban kellemetlen, mikor arra ébredek, hogy borulok le a székről. vissza kellene szerelnem a karfákat) Azt észre sem vettem hogy most is elbóbiskoltam, azt viszont mélységes szomorúsággal konstatáltam, hogy arra ébredtem, hogy a nevét suttogom. Vajon ilyenkor mi van? Minek kell történnie? Kell e büntetés? Elbuktam. Legmélyebb valóm árult el, törte meg a kitartásom. Ezzel veszti értelmét minden próbálkozásom? Inog a talaj, pedig oly kitartóan távolodtam a szakadék peremétől. Rémít a zuhanás.