Hetek teltek el és minden hiábavaló. Minden reményem szétpukkad mint egy szappanbuborék. Minden próbálkozás kudarcba fullad. Mi történik velem? Mi történik körülöttem? Megmaradt sápadt erőmet arra összpontosítom, hogy csitítsam szívemet. Kétségbeesett vergődés. Az nem lehet hogy minden és mindenki érdemtelen. Velem van a baj, de képtelen vagyok rájönni hogy mi is az. Azt hittem jó ember vagyok. Csalódtam. Mélységesen és sorozatosan. A munkámban, a családomban, a szerelmemben, úgy általában a férfiakban, és ami a legfájdalmasabb, hogy magamban is. Sosem áhítottam még ennyire az egyedüllétet, de minél tovább tart annál szentebb a meggyőződésem, hogy ez így nem működik. Én így nem működöm. Képtelen vagyok megfelelni. Magamnak sem tudok megfelelni, miközben azon igyekezem hogy másoknak örömet okozzak. Saját magamat szaggatom darabokra, mintha nem lenne elég hogy mindenki más is ezt teszi velem. Csak halvány emlékeim vannak a törődésről, a szeretetről, a megbecsülésről. Belső kényszer a változás. Időszerű. Nem tehetek ellene, mindenhogy alakulok. Az írásom is megváltozott. Már nem érdekel mások mit mondanak rólam. Már nem érdekel ha kibeszélnek a hátam mögött, képtelenség e miatt is aggódni. Megkönnyezem minden éjjel az elveszített embereket, a megbántott embereket, azokat akiket elhagytam és akik engem hagytak el. Jelentéktelenségem már belémégett közhely csupán. Elmúlik a hiány, elmúlik a fájdalom, elmúlik a szerelem, elmúlik a magány. Ahogy elmúlt minden boldog perc, minden nevetés, minden érintés,minden pillantás, minden egymásra hangolódás, minden egymáshoz intézett szó, a teljes biztonság, a megenyhülés. Mindennek el kell múlnia egyszer. Ha a jót elveszi az élet, a rosszat is vegye el.