A megmagyarázhatatlan indulat talán annyira nem is megmagyarázhatatlan, csak magamnak sem szeretném beismerni az okát. Persze most mintha mindenki összebeszélt volna életem minden területéről, hogy mostengem kell püfölni, mert az olyan szórakoztató, vagy tán megérdemlem, hát kérem szépen mindenkinek és mindennek gratulálok, egészségetekre. Mégis ez csak a felszínes bosszankodásokra ad okot. Elveszítettem a mosolyom. És ennek más oka van. Ha teljesen őszintén magamba tekintek, eddigi életemben mindig egy hiányállapot okozta nálam a legnagyobb és leghosszabban tartó elmebajokat. Legnagyobb gyengeségeim egyike, hogy olyan dolgokra vágyom, amiket sosem kaphatok meg és olyan emberek után vágyódom, akik messze elkerülnek engem. Ezért a folytonos hiányérzet. Nincs elég bölcsességem beérni azzal ami van. Mondjuk ha bölcs lennék világosan látnám, hogy ami van az sincs, csak szeretném ha lenne ezért belekapaszkodom. Az egyetlen valós kötelékem a fiamhoz fűz. Minden más csak görcsös erőlködés, és hiábavaló törekvés.

Szükségem van a barátomra! Egyedül már sírni sem tudok! A könnyeimet is elveszítettem. 

A mai napi feladat: sírni vagy nevetni szívből. Ez eddigi legnehezebb napi kihívásom.