"Ki lesz a madár, ha meghalunk és a világok ékköveit csiszolgatjuk

Az utak lassanként fölemelkednek s észre se vesszük, hogy levegőben járunk

Eltévedt sugaraink visszaszállnak a vadmadarak tojásaiba

Kiégett kiáltásokból épül a porszem

Az óceánok színén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit

Holttetemek, nosza ugorjatok ki barátaimból

Lelkünket kivisszük a napra melegedni

Lángok csúcsain zuhanunk és emelkedünk fürkészhetetlen titkainkkal

Oly mértékben sírunk, amint a vizek párolognak

Füvek láthatatlan fényszálaiból

Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak a tükör előtt

De kegyetlenül bízom az erőmben

Elbocsátom távozó éheimet

Nagyszerűen 

Konok ekrazittömeg

Arcotok mögött a hangtalan mélység és szívetek

Lassan végkép lesüllyednek benne a befalazott, lobogó aranyajtók."